Búcsú egy tárgytól…

Érdekes ez a cím nem… Mintha csak elköszönne az ember, de közben bizony csak egy tárgyról van szó. Fene se tudja van-e értelme ennek a cikknek, de mégis már évek óta versenyládán horgászom és most vége ennek a módinak és annak gyönyörű sárga-fekete versenyládának is. El kellett adnom egészségi állapotomnál fogva nem tudom emelgetni, rakosgatni, az én derekamnak nem tesz jót, így eladtam, az én kedvenc Tubertini ládámat…

Sok mindennek vége van így, például egy ütős pörgős rakósbotos pecát nem lehet lenyomni rajta, nem lehet izgatottan felállni a lábrácson és nézni meddig nyúlik még a gumi?

Vagy izgatottan várni a pontyot és berakni a tartóba a rakót, ami úgy áll a ládán mint egy dárda majd eszement sebességgel eltűnik az úszó, a gumi kivágódik és nyúlik, majd halk koppanás jelzi a botban a nyúlásnak is vége és igen végre elkezd körözni a nagyponty…

Az ilyen élményekhez kellett a kedvenc ládám és már a műhelyben csak hűlt helye van. Olyan simán túltettem magam rajta, de most vasárnap van és odakint fagyott már hajnal óta itt üldögélek a gép előtt és szidom magam, miért is tettem ilyet, de amikor elindulok a konyhába egy jó teát készíteni sántítva megyek, így megértem jól döntöttem, de, de, de…. nincs de Csaba, ez van…

Maradnak az emlékek, igen szép emlékek a Tisza partjára elvittem Ildit magammal és akkor horgászott velem életében először. Csendesen szemlélt engem a sátorból, a sok kis piros párna és pokróc közül, ahogy felállítottam a ládát a meredek parton, felszereltem a tartozékokat, tálca, feeder kar, hátsó tartó és elkezdtem horgászni. Úgy láttam tetszik neki, lehetett fogni számtalan a keszegeket egyik szebb volt, mint a másik és eközben megnéztük együtt a napfelkeltét, ami csakis a miénk volt abban az egy ragyogó pillanatban.

Ezt a ládát cipeltük be Ildivel az első közös horgászversenyünkre a Trófea tavon. Sáros volt minden, de húztuk vontuk egy kilométeren át, ha már egyszer ide húztunk számot… Pörgős egy kárászozás vette kezdetét és igen mire vége lett a versenynek kiderült, hogy nyertünk méghozzá, együtt ez bizony így volt.

A kedvenc ládámon ültem akkor is, amikor megyei csapatbajnokság zajlott a Sziki tavon és nekem volt a leggyönyörűbb segítőm a hátam mögött ült, hosszú fekete haján meg-megcsillant a reggeli fény és tartotta bennem a lelket végig a versenyen. Aztán mikor rájöttem, hogy lehetetlen megfogni azt a halat amit akasztottam és a hátam mögött összegyűlt szurkolósereg várta hogy szakadjon már az a damil, mégis megszákoltam a szektor és pálya győztes amurt, de meg ám.

Sorolhatnám, de ennyi elég is hisz azt hiszem jó kezekbe került és biztos vigyázni fog rá, aki használja. Nem baj a peca marad, csak lassabb mozdulatokkal, kisebb eszközökkel és főképpen jól beállítható háttámlával, de erről majd inkább akkor, ha megvalósult. Mindenesetre jóval kényelmesebben kell ülnöm parton kicsit elhasználódott egy-két csont és porc, egy jó hozzám gyártott feeder fotel kell természetesen versenyláda lábakkal, na nehogy már ne legyen köze a versenyládához!

Szóval viszlát sárga-fekete Tubertini láda, szép élmények voltak, de az idő megy tovább és horgászok tovább ugyanúgy mint eddig…

Harangi Csaba

• Előző
• Következő